Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk, mondta Sütõ András egy interjújában. No mármost az a kérdés, hogyan kell nekünk, Jugoszláviában élõ magyaroknak az adott körülmények között cselekdnünk, hogy megmaradjunk. Nem könnyû rá a válasz, hiszen elõdeinktõl, s a mögöttünk levõ korszak itteni magyar vezetõitõl nem kaptunk hozzá megbízható útmutatást. Nem is voltak igazán ilyen vezetõink, s ahogy Illyés Gyula idejében figyelmeztetett rá: értelmisége sem volt ennek a közösségnek. Lesütött szemû, bûntudattól és kisebbrendûségi érzéstõl terhelt, vészesen fogyatkozó kisebbséggé idomítottak bennünket az elmúlt évtizedek, mégha közben nemzetiség volt is a nevünk. Húsz esztendõ alatt nyolcvanezerrel lettünk kevesebben: kijáratták velünk az asszimiláció magasiskoláját. A legeslegutolsó pillanatban álltunk a sarkunkra. Amikor jó fél évvel ezelõtt tizenegyen kezdeményeztük a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének létrehozását, mindenekelõtt ez járt az eszünkben. Elhatározásunk a kétségtelen demokratizálódás ellenére sem volt kockázatmentes, és nem volt más választásunk, ha ezt a közösséget ki akartuk mozdítani az évtizedek során rásúlyosodó letargiából, letéríteni a teljes beolvadás felé vezetõ útról. S most ugyanez érvényes mindannyiunkra, akik ma itt összejöttünk: másként nem tehetünk.